Ott álltam a pultnál, és arra vártam, hogy megkapjam a teámat. Szét voltam fagyva, már vagy háromnegyed órája a temetőben vagyok, de még háromnegyed óra, míg kezdődik a temetés. Csak el akartam kerülni, hogy találkoznom kelljen vele. Vele és aki még ott lesz. Azt éreztem, hogy nem akarok ott lenni. Nekem nincs helyem ott. Már nincs. Már régóta nincs. Ezt már akkor éreztem, amikor belépve a kávézóba a régi ismerős nem ismert meg. Nem az én ismerősőm, hanem az ővé, de akkor is, hiába néztem rájuk, a szemükbe, már nem látták a kisfiút, akit anno ismertek. Akivel anno 4 napig Visegrádon együtt is voltak.
Én csak ott álltam és vártam a teát, mikor vki azt mondja, ez nem ő? Tudtam, hogy be fog jönni. Csak azon voltam, hogy egyre kisebbnek tűnjek, és el tudjak bújni a kabátomban. Ő belépett, és már ahogy az ajón bejött, és csak 1 szót szólt, tudtam, hogy ő az. Nem kellett megfordulnom. Remegett a lábam, mert tudtam, hogy nincs egyedül, és hogy nagyon kínos lenne, ha most megfordulnék. Hallottam, amint bemutatja, hogy "vele még nem is találkoztatok, ő itt a barátom, Zoli". Tudtam a nevét, de ezt a mondatot nem akartam hallani. Egyszerűen csak arra koncentráltam, hogy nem fordulok meg, és talán nem vesz észre. És így is lett, ő kiment, mert sírni kellett. Hallottam, a hangján, hogy szegény nagyon kivan. Én meg megfordulni sem mertem. Aztán megittam a teámat a kávézó sarkában, jól elbújva, és vártam, hogy annyi idő legyen, hogy már ne legyen időm találkozni velük. Felvettem a koszorút, és elindultam a ravatalozó felé. Emlékszem, ahogy végigmentem az ismerősök között, és néhányan talán meg is ismertek. Látszott rajtuk, mit gondolnak, de engem nem érdekelt, nem miattuk voltam ott. Nem is a show részeként, inkább csak letettem a koszorút, és rájuk néztem. Akkor vették észre, hogy ott vagyok, és az érzés leírhatatlan volt. Tépj ki egy érzést a szívedből, és tedd le egy urna elé, miközben mindenki téged néz. Szörnyű volt őket így látni. Valaha a családom voltak. Nem is rövid ideig. Akkor hozzájuk tartoztam, ma pedig csak egy fiú voltam, aki a háttérben meghúzodik, és képtelen bármit tenni. Abban reménykedem, hogy a jelenlétem egyfajta támaszt nyújtott nekik. Miután a hamvakat a földbe helyezték, és sokan eléjük vónultak a részvétüket kinyílvánítani, én is beálltam a sorba. Ahogy megálltam előtte, a szívem megremegett, gyönyörű volt, és rettenetesen szomorú. Átöleltem. Én voltam az első, pedig nem volt rövid a sor előttem. Egy pillanatig csak öleltük egymást, és éreztem, hogy ő akarta, hogy átöleljem. Tudta mit fogok a füllébe súgni, de mégis elsírta magát. Aztán még egyszer egymás szemébe néztünk, és én tovább léptem.. Amikor az anyukája nézett rám, és mosolygott, úgy éreztem ha másért nem, hát már ezért megérte nem elrohanni a kávézóból, hanem bátran tovább menni. Azt hiszem mindkettőnknek nagyon jól esett, amit a másikunk mondott. Majd utána elindultam haza. Még egyszer visszanéztem, ahogy ott álltak a sírnál és könnyes szemmel fogadták a részvétnyílvánításokat. Csak egy dolog járt a fejemben, amit akkor és ott ki is kellett mondanom: Ég veletek....