Medred partjára sodort az élet,
Régóta fekszem itt, és a nap is két perce éled,
Ajkam fáradt szirtjei a szótalanság mossa,
Némaság, és gondolatok hada ostromolja,
Kimondatlan szavak hulláma mossa a partot,
Kiforratlan érzések kavicsán érik el a strandot,
A nap első sugarai arcomat érik szelíden,
Megfáradt szemem a horizonton pihen,
Fura ez a pillant, mikor a sós könny az arcomon marad,
Megszárítja a nap sugara és az érzés lassan elapad,
Kietlenül fekszik a part a víz előtt,
Mikor a szél szava súgja, a vége eljött,
Mert bár egymagamban ülök itt a homokban,
Emlékeimen merengek és mosolygok titokban,
Megannyi csodás pillanat, nevetés és ámulat,
Végtelen perc boldogság, el nem múló bódulat,
De persze a magányos és sötét percek is felderengnek,
Szívemben az érzések, lelkemben a kételyek megdermednek,
Tőlem nem messze a magányos szírt hívogat,
Elfelejtett szírének szava a ködös távolba csalogat,
Délibábként suhan át előttem a megrakott asztal összetört képe,
A lekésett vonat, és az íztelen csók sötét fényképe,
Aztán leül mellém a vándor, és megkínál borából,
Íze már nem a régi, mégis finom egy baráttól,
Ahogy itt ülök és lassan mind körbevesznek,
Barátok, rokonok, társak és régi nagy szerelmek,
Engem mégse most a ropogó tűz, bájos mosolyok hada hívogat,
Hanem a sötét tenger, s hogy felfedezzem újra magamat,
Sodródok az árral, s a holnap szele feszíti meg az árbocot,
Remegő kezem óvatosan folytja el a pislákoló kanócot,
Kitárt karokkal várom most az álmok földjét,
S ízlelem a tegnapok sós búcsú könnyét…
