A címben említett dátum van ma. Az iroda még üres, mikor beérek. Megnyugszom, hogy ma is én vagyok az első. Akárcsak mióta itt dolgozom, azaz kb 8 napja, majdnem mindig én voltam az első az osztályomon. Ez nem valami verseny, vagy túlbuzgóság bennem, de mivel gyakorlaton vagyok, lehet nem kéne késnem. Legalább az elején legyek pontos. Ahogy beérek az asztalomhoz lépek, lassan ülök le. A zene még a füllemben, de már a metrón se nagyon figyeltem rá. 9 óra, és arra gondolok, hogy még 50 perc.. A kezem automatikusan kapcsolja be a gépet, és szinte öntudatlanul szedem ki a füllemből a füllhallgatót. Igen, ma van a nap, és nagyon furán érzem magam. Szomorú vagyok. Utálom, és imádom a búcsúzásokat. Az ember ilyenkor azt érzi, hogy valamit kiszakítanak belőle. Eleve utálok bármit is elveszíteni, vagy abbahagyni ami jó, ami kedves számomra. A többiek lassan elkezdenek szállingózni, és jönnek a mailek, hogy ki mennyit késik. Szerencsére mindkét főnök csak 10 után várható, ezért úgy döntök, a gépies "helló"-k és "jó reggelt"-ek után még jó darabig nem vágok bele a munkába. Csak ülök ott, mint egy szellem. Főleg ilyenkor reggel nem nagyon szólnak hozzám, és még mindenki csak egy gondolat körül forog, és ez a konyhai kávéfőző. A percek lassan folynak, és eljön a 9:50. Egy repülőgép épp most fut ki a pályára, és száll fel. Zürichbe megy, és onnan majd Lisszabonba.
Nem bírom tovább, az egyik lány betesz egy számot, ami arról szól, hogy el kell menni. Ekkora lepődöm meg igazán: Egy könnycsepp végigfolyik az arcomon.. Furcsa egy búcsú. Jó útat!
Tudom, hogy hülyeség, és nem is vagyok szerelmes. Inkább csak azt érzem, hogy megint ott végződött az egész, ahol a többi is. Csalódott vagyok..
