Shane's Den

Valahogy úgy vagyok, mintha a tengerparton sétálva a bokáig érő vízben fulladozni kezdenék. Csak a bokámig ér a víz, de én elkezdek azon stresszelni, hogy árhullám fogja elmosni a partot. Csak sétálok, nagyon lassan, nagyon egyedül, és fokozatosan bekúszik a bőröm alá a gondolat, meg fogok fulladni. Egyszer csak jön majd egy hatalmas hullám, és elmossa az egész partot velem együtt. Aztán napokkal később majd a partra sodrodom, és a sok ismerős és ismeretlen majd ott fog állni a vízes de élettelen testem felett, és azt fogja kérdezni a mellette állótól:

- Te nem úgy emlékszel, mintha ő tudott volna úszni?
- Talán csak a félelmei fojtották meg, és nem a víz..

Ekkor mindenki arra az emberre fog nézni, aki a választ adta, de senki nem fogja látni. Én ismerem őt, és tudom ki lesz az.

Csak az rémít meg, hogy minden nap látom őt, de nem tudok vele beszélni. Mindennap beszél hozzám, de nem hallom meg. Csak az zavar, hogy ő a tükörképem...