Pillanatok, melyeket hiányolok

 
Sötét éj, sötét éj, ablakomon beszűrődő pislákoló fény,
Szobámra nyíló életet adó csörgedező remény,
Keresem most agyam, hogy feltöltsem emlékeim üres polcait,
S teszem akkor, mikor már nem látom szerelmem dolgait,

Kemény vár fala lett elmém sötét pereme,
S csak kis remény lopódzik ide be,
Szobám az vagy csak kis odú, melybe mindenki besétál,
S mikor szükség lenne, mikor éreznem kéne, mindenki csak odébbáll.

S rajtam rúgás nyomai idővel lassan elhalványodnak,
Hagynak bennem oly nyomot, melyek később sem múlnak,
De talán pont e fájdalmas emlékek azok, mik később váramat építik,
S tetememet halálom napján martalócok nem tépik.

Sikerek-e, melyek idelent, mint denevér a barlangba leszállnak,
Vagy felfoghatom homályos jelenemnek következő akadálynak,
Hisz mit ér a tudás, melyet ember nem tud használni,
Ha magány köde az, melyben gépem nem tud felszállni.

Mert rossz az, ha az ember nem szerethet, s érzelmet szíve nem rejthet,
Üres sziklaként lezuhanni mélybe, attól csak retteghet,
S mikor földet ér, fetrengve azon merenghet
Hogy útközben elfelejtett emberi neveket..

Neveket, melyek életünket megszépítő barátságokat rejtenek,
Neveket, melyek hamvadó szerelmünk alatt hevernek,
Most fogom magam, s ásót ragadok,
Magam körül kiásni neveket akarok,

Tettem eleget, hogy legyenek elegen, s velem nevessenek neveken,
Melyeket lehet ma visszadobok, lehet elrejtek hevesen,
Mikor majd elegen leszünk, hogy újra kiássanak rejtekemből,
Akkor majd könnyeket hullok szeretetből,

S emlékezni fogok milyen volt szerelemből…

(2006-05-28 0:59)